Egyre jobban sajnáltam szegény Hamis Száj testvéremet, hogy nemcsak jól megverték, de még az eszét is elvették. Azt, hogy milyen okos lehetett előtte azt nem tudom, mert ezidáig nem nagyon beszéltem vele, sőt emlékeim szerint még nem is találkoztunk, de biztosra vettem, hogy több esze lehetett, mint most és jobban is tudott beszélni.
- -Jól van Hamis Száj! - sajnálkozó képpel megveregettem a vállát, majd otthagytam.
Nagyokat sétáltam a táborban, elvégeztem mindennapos feladataimat, de közben láttam, hogy Hamis Száj testvérem szinte mindenkivel szóba elegyedett. Nagy mozdulatokkal hadonászott, mutogatott, ugrált, ami a többieknek nagyon tetszett. A legtöbben ugyanarra a következtetésre jutottak, mint én, hogy valami nincs rendben a fejével. Sokan ezért meg is vendégelték egy ebédre, vagy különféle zöld használati tárgyakat adtak neki, amikkel ellensúlyozni lehetett a kék színeit.
Viszonylag békésen telt a nap, az asszonyok a csenő gyerekeket és kutyákat kergették, míg Mindenki, ha épp kedve volt, elénekelt egy-két hősi éneket. Mindenki tette a dolgát, mikor is furcsa hangok szűrődtek ki a környező erdőből.
Mindenki pár harcossal, a gyerekek gyűrűjében elindult a titokzatos hangok irányába. A nők, a vének és a falu többi lakója egészen a falu széléig kísérte a lelkesnek koránt sem mondható kompániát, ott viszont, mint akiknek földbe gyökerezett volna a lábuk, a sátor és az erdő láthatatlan vonalánál, megálltak.
- - Menjünk! – mondta Mindenki és pár harcossal bevetette magát az erdőbe.
A hangok továbbra is hallhatóak voltak. A tábor lakóinak arcára páni félelem ült ki. Nem tudták, hogy imádott énekesük visszatér-e majd, avagy sem.
Egyedül Lassú Ész nem fogta fel a helyzet súlyosságát, aki a táborlakók mögött kiabált és ugrándozott lelkesen. Úgy látszott soha nem akarja abbahagyni a furcsa, ámde ismerős lépéseket, mozdulatokat. Míg az egybegyűltek az erdőt fürkészték a már megszűnt hangok forrása után kutatva, addig Lassú Ész továbbra is ott tombolt mögöttük.
Amint már mondtam, a hangok megszűntek és Mindenki csapatával együtt, egy jó nap pislantásnyi idő után visszatért a táborba, ahol csak annyit mondott, hogy kint semmi szokatlant nem találtak és biztos csak a sólymok voltak. Ezzel hamar lezártnak tekintette az ügyet.
Az okiteminebo törzs tagjai szépen lassan visszaszivárogtak a „biztonságot” nyújtó táborba, hogy újra belevessék magukat a munkába. Egyedül Lassú Ész ugrált még mindig a többiek körül és egy váratlan pillanatban lekapta Mindenki fejdíszét, amivel egyenesen a törzsfőnök sátra felé vette az irányt.
Mindenki mivel ő volt a főnök, nem eredhetett a tolvaj nyomába, így két harcosát küldte Lassú Ész után. A harcosok a sátornál érték csak utol, ahol megtalálták Mindenki megkötözött asszonyait is.
A törzs tagjai nem tulajdonítottak nagyobb figyelmet az esetnek, hisz ha számolni tudtak volna, akkor sem tudták volna megszámolni, hogy hányszor jártak már eképpen. Rendszerint mindig elterelték a figyelmüket az ellenséges törzsek és amíg ők mással voltak elfoglalva, addig meglopták őket.
Mire Mindenki odaért a két harcos már visszaszerezte a díszes fejfedőt és kiszabadította az asszonyokat is a kötelek fogságából. Mindenki bement a sátorba, hogy leellenőrizze minden fontos tárgya megvan-e.
A sátorból óriási üvöltés hallatszott, majd kilépett Mindenki és magához hívta Lassú Észt és a törzs többi vezetőjét.
