A lopás

Egyre jobban sajnáltam szegény Hamis Száj testvéremet, hogy nemcsak jól megverték, de még az eszét is elvették. Azt, hogy milyen okos lehetett előtte azt nem tudom, mert ezidáig nem nagyon beszéltem vele, sőt emlékeim szerint még nem is találkoztunk, de biztosra vettem, hogy több esze lehetett, mint most és jobban is tudott beszélni.

-     -Jól van Hamis Száj! - sajnálkozó képpel megveregettem a vállát, majd otthagytam.

Nagyokat sétáltam a táborban, elvégeztem mindennapos feladataimat, de közben láttam, hogy Hamis Száj testvérem szinte mindenkivel szóba elegyedett. Nagy mozdulatokkal hadonászott, mutogatott, ugrált, ami a többieknek nagyon tetszett. A legtöbben ugyanarra a következtetésre jutottak, mint én, hogy valami nincs rendben a fejével. Sokan ezért meg is vendégelték egy ebédre, vagy különféle zöld használati tárgyakat adtak neki, amikkel ellensúlyozni lehetett a kék színeit.

Viszonylag békésen telt a nap, az asszonyok a csenő gyerekeket és kutyákat kergették, míg Mindenki, ha épp kedve volt, elénekelt egy-két hősi éneket. Mindenki tette a dolgát, mikor is furcsa hangok szűrődtek ki a környező erdőből.

Mindenki pár harcossal, a gyerekek gyűrűjében elindult a titokzatos hangok irányába. A nők, a vének és a falu többi lakója egészen a falu széléig kísérte a lelkesnek koránt sem mondható kompániát, ott viszont, mint akiknek földbe gyökerezett volna a lábuk, a sátor és az erdő láthatatlan vonalánál, megálltak.

-        - Menjünk! – mondta Mindenki és pár harcossal bevetette magát az erdőbe.

A hangok továbbra is hallhatóak voltak. A tábor lakóinak arcára páni félelem ült ki. Nem tudták, hogy imádott énekesük visszatér-e majd, avagy sem.

Egyedül Lassú Ész nem fogta fel a helyzet súlyosságát, aki a táborlakók mögött kiabált és ugrándozott lelkesen. Úgy látszott soha nem akarja abbahagyni a furcsa, ámde ismerős lépéseket, mozdulatokat. Míg az egybegyűltek az erdőt fürkészték a már megszűnt hangok forrása után kutatva, addig Lassú Ész továbbra is ott tombolt mögöttük.

Amint már mondtam, a hangok megszűntek és Mindenki csapatával együtt, egy jó nap pislantásnyi idő után visszatért a táborba, ahol csak annyit mondott, hogy kint semmi szokatlant nem találtak és biztos csak a sólymok voltak. Ezzel hamar lezártnak tekintette az ügyet.

Az okiteminebo törzs tagjai szépen lassan visszaszivárogtak a „biztonságot” nyújtó táborba, hogy újra belevessék magukat a munkába. Egyedül Lassú Ész ugrált még mindig a többiek körül és egy váratlan pillanatban lekapta Mindenki fejdíszét, amivel egyenesen a törzsfőnök sátra felé vette az irányt.

Mindenki mivel ő volt a főnök, nem eredhetett a tolvaj nyomába, így két harcosát küldte Lassú Ész után. A harcosok a sátornál érték csak utol, ahol megtalálták Mindenki megkötözött asszonyait is.

A törzs tagjai nem tulajdonítottak nagyobb figyelmet az esetnek, hisz ha számolni tudtak volna, akkor sem tudták volna megszámolni, hogy hányszor jártak már eképpen. Rendszerint mindig elterelték a figyelmüket az ellenséges törzsek és amíg ők mással voltak elfoglalva, addig meglopták őket.

Mire Mindenki odaért a két harcos már visszaszerezte a díszes fejfedőt és kiszabadította az asszonyokat is a kötelek fogságából. Mindenki bement a sátorba, hogy leellenőrizze minden fontos tárgya megvan-e.

A sátorból óriási üvöltés hallatszott, majd kilépett Mindenki és magához hívta Lassú Észt és a törzs többi vezetőjét.

A furcsa idegen

A táborban nem történt semmi szokatlan, azaz csak mi hittük, hogy nem történik, pedig igenis történt, csak mi nem tudtunk róla, egész addig, amíg meg nem történt az a bizonyos dolog.

Miután Csupa Haj ellovagolt Dzsóhoz a tábori élet a megszokottak szerint folytatódott. Az asszonyok főztek, valamint mostak a patak biztonságos részeinél. Halban Nagy a sólymokkal harcolt a kifogott halakért, Mindenki a tipijében pipázott a tábor vénjeivel együtt.

Én a táborban sétáltam, tettem vettem és beszélgettem a többiekkel.
-Hogy haladtok az ebéddel? – kérdeztem az asszonyoktól, mert kicsit éhes voltam, mint mindig.
-Ha nem zavarnál minket állandóan, akkor már kész lenne.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy aznap vagy háromszor kérdeztem már meg ugyanezt ez előtte, így valamilyen szinten jogos volt a felvetésük. Azonban nem csak én voltam éhes.
-Éhes vagyok, éhes vagyok! – rohant kiabálva és üvöltözve Lassú Ész.

Aznap azonban nem az éhség volt a legnagyobb problémánk. Ahhoz, hogy megértsétek, kicsit ki kell térnem a szokásainkra, de tényleg csak kicsit.

Minden törzsnek megvannak a szokásaik. Vannak olyan törzsek, akik a napfelkelte előtt imádkoznak a halakhoz, de vannak olyan indián törzsek, akik a napfelkelte után imádkoznak a medvebarlang előtt. Mi, azaz a hírhedt (szeretnénk azok lenni) okiteminebo törzs reggelente Mindenki énekeit hallgatva imádkozunk az égiekhez a dicsőségért, míg magunkban pedig a csendért.

Persze nem csak ebben tértünk el a többi törzstől, hanem öltözködésünkben is. Szeretjük a zöld színt és a zöld szín is szeret minket. Ezt soha nem mondta ki, de mi tudjuk, hogy így van. Mivel szeretjük a zöldet és fordítva, ezért előszeretettel használjuk a zöldet sátraink és ruhánk díszítésére is. Más törzsek a kéket, a feketét, vagy a rózsaszínt részesítik előnybe, vagy keverik azokat. Ahány törzs annyi szokás.

Mint azt korábban említettem sétáltam a táborban, beszélgettem az asszonyokkal és egy furcsa kékes zöldes figurával is szóba elegyedtem. Azt hittem, hogy megverték, vagy csak kint maradt a napon és azért lett ilyen a színe, de mint kiderült hát.. nem ez volt az oka fura színének.

Az asszonyokkal folytatott rövid, de velős beszélgetésem után a ló karám felé vettem utam, ahol összefutottam Hamis Szájjal.
-Uff Neked – köszöntött Hamis Száj.
-Üdv Neked! Hát Te miért nem vadászol a többiekkel? – kérdeztem tőle.
-Hát én lenni tegnap furcsa tárgy alatt – mondta.

Kicsit elkezdtem vakarni a fejem, mert fura kiejtése volt. Fejemben egyre inkább összeállt a kép. Ezt a csókát tegnap alaposan helyben hagyták..

Csupa Haj küldetése

Az önfeledt táncok, énekek és dobszólók után, a táborra leszállt az éj és mindenkit elnyomott az álom. A hiányzó lovak reggelig senkinek nem tűntek fel, így az egész tábor nyugodtan pihent.

A reggel szokásosan kezdődött. Mindenki elénekelte dalait, amit az egész tábornak meg kellett hallgatnia, majd Lassú Ész tűnt fel, aki a szokásosnál is furcsább volt. Lovat utánozva ugrált, nyerített, prüszkölt, egyszóval ló lett belőle. Miután senki sem figyelt oda, a karám felé kezdett mutogatni és hangosan kiabálta, hogy a „Lovak”.

-Itt jártak a vadludak! – hangzott egy asszony szájából.
-Mit vittek el? Majd én visszalopom! – mondta Enyves Kéz felcsillanó szemekkel.
-A lovaak, a lovaak! – kiáltozott továbbra is Lassú Ész.
-Pár lovat vittek csak el, de azt, hogy mikor… - mondta Lyukas Mokaszin a nyomokat fürkészve – Négyen lehettek, három felnőtt és egy gyerek.
-Enyves Kéz, este indulj el harmad magaddal és lopd vissza az állatokat, Csupa Haj te meg gyere be a sátramba, beszélni akarok veled! – szólt Mindenki.

Mindenki határozottsága után a tábor hamar lecsendesedett. Enyves Kéz keresett magának két társat, akikkel este elindulhat a vadludak táborába, majd beültek az egyik tipibe.

Csupa Haj gyors léptekkel indult el Mindenki sátra felé és közben azon töprengett, hogy mit is akarhat tőle a főnök.

Amint belépett a sátorba megcsapta orrát a jól megszokott ízes füstszag. Mindenki asszonyai a tűz körül szédelegtek a füstben és közben épp az egyik kutyát aprították bele az üstbe. Mindenki odahívta Csupa Hajat maga mellé és halkan megszólította.

-Csupa Haj, van számodra egy igen fontos feladatom. Mint azt te is tudod, tegnap Lyukas Mokaszin hozott egy tárgyat, amiről nem tudjuk, hogy mi az. Van nekem egy sápadtarcú barátom, Dzsó, aki talán tudna segíteni. Menj el hozzá és mondd meg neki, hogy Mindenki szeretné, ha eljönne az okiteminebo indiánokhoz, mert a segítsége kellene egy igen fontos dologban.
-Mit tegyek akkor, ha azt mondja nem jön?
-Emlékeztesd arra, hogy tartozik. Egyszer megmentettem egy mókustól.
-Egy mókustól?
-Igen, de ne kérdezz többet, indulj, hogy minél hamarabb beszélhess vele.

Mindenki ezáltal lezártnak tekintette a beszélgetést, így Csupa Haj elköszönt, megkereste lovát és elindult Dzsóhoz.

Lyukas Mokaszin és a legenda

A domb leküzdése semmi gondot nem okozott Lyukas Mokaszinnak, azonban, amit a domb túl oldalán látott, azt még legmerészebb álmaiban sem hitte volna.

Mindenki a reggeli énekes önajnározások után, mindig énekelt egy törzsi legendáról, melyben az okiteminebo indiánok egy titkos tárgy segítségével óriási hatalomra tesznek szert, így a legerősebb törzsé vállnak közel s távol. 

Mindenki által énekelt legenda eképpen szól

Egy nap, a sivatag homokjába eljő egy hód,

ki felköt a fára egy bölényt a szarvánál fogva,

majd körbe ugrálja azt énekelve és táncolva.

A kis hód egy térképet ad a nagyobbnak,

eme tárgy felemeli a törzset

miközben a bölény párszor körbe lengi a törzset.

Nos, amint az a dalból kiderült, Lyukas Mokaszin látta, amint a kicsiny hód felkötözi a fára a közel 10 okiteminebo indián súlyú bölényt, majd énekel, táncol és egy tárgyat kötöz a nyakára. Miután eltűnt a kis hódocska, Lyukas Mokaszin a tomporára huppant és csak nézte, nézte az immár a nap sugarai által körbe táncolt, forgó bölényt.

Hitt is a szemének meg nem is. Hitt a legendában, hisz Mindenkiben is hitt, de valahogy mégis hihetetlen dolognak tűnt az egész.

A bölény végülis már a fán volt az oly sokszor hallott dal szerinti csomaggal együtt. Nem volt mit tenni, így elindult a himbálózó vad felé. Botladozva, lélegzet visszafojtva haladt lefelé a dombról és szemével egyre csak a bivalyerős, azaz bölényerős hódot kutatta, de sem a hód, sem pedig más nem volt a környéken, csak a fán lógó bölény.

Az utolsó pár lépést határozott léptekkel tette meg, immáron lyukas mokaszinjában. Amikor odaért, finoman leszedte a becsomagolt és meglepődve tapasztalta, hogy az ősi ereklye már az övé, még pedig harc és vér nélkül. Gondolkozott, hogy levágja-e az állatot a fáról, de végül úgy döntött, hogy nincs az a szellem, ami rá tudná venni erre a lépésre.

Lyukas Mokaszin úton a tábor felé

Az első pár métert hátrálva tette meg, aminek meg is volt az eredménye, felbukott a legelső kőben. Gyorsan felugrott, majd örömmel nyugtázta, hogy sem neki, sem pedig a szellemek ajándékának nem lett komolyabb baja. Amint két nyíllövésnyi és egy fél gyerek hossznyi távolságra eltávolodott, megfordult és őrült rohanásba kezdett. A dombtetőről visszapillantott, de már nem látta a fán lógó bölényt. Az a tény, hogy az eddigi oly békésen himbálózó állat eltűnt, még gyorsabb futásra késztette Lyukas Mokaszint, így már nemcsak a szél miatt porzott az út. Úgy tervezte, hogy megállás nélkül fut, így akár az est beállta előtt visszaérhet a táborba és átadhatja a Kihósze szellem ereklyéét.


Kihósze ettől a naptól lett a törzsünk, azaz okiteminebo indiánok védelmező szelleme. Nevét a KIcsiny HÓdocska SZElleme elnevezésből készítette Mindenki.

Az okiteminebo táborban

A gázlót rekordidő alatt érte és állítása szerint még a sólymok sem zaklatták. Az is igaz, hogy nem is láthatott semmit, mert mire elérte a sólymok vidékét az est mér rég belepte a területet.

Jól emlékszem arra az estére, amikor törzsünk élete egy csapásra megváltozott. Azt vettem észre, hogy Lyukas Mokaszin úgy robog el mellettem, mint egy húst lopott kutya, akit asszonyaink trappolva kergetnek. Szó nélkül beugrott Mindenki sátrába és órákig nem hallottunk felőlük semmit, mindössze pár hangfoszlány szűrődött ki a tipiből.

A törzs apraja nagyja a sátor köré telepedett, így az ellenséges törzsnek újra lehetősége nyílt arra, hogy megszabadítson minket pár lovunktól. Persze az a pár ló, amit elvittek, nem ért fel azzal, amit Lyukas Mokaszin hozott azon az este.

Körül-belül két-három Mindenki ének idejét kellett kivárnunk, amikor is Mindenki és Lyukas Mokaszin diadalittas képpel lépett ki a sátorból. Ezek után elmesélte Mindenki - persze énekelve - az egész történetet, majd elénekelte hős költeményeit és a legenda dalát is. Lyukas Mokaszin kapva kapott ezen az alkalmon és előkapta furulyáját, amin követte a főnök dalát. Ha nem Mindenki énekelt volna, akkor Lyukas Mokaszin már biztos, hogy a tó halait ijesztgette volna helyettünk.

Mikor minden éneket meghallgattunk, lovainkat ellopták, Mindenki elővette a Lyukas Mokaszin által hozott csomagot, kibontotta és felmutatta a Kihósze ajándékát.

Kihósze ajándéka nem volt más, mint egy ismeretlen tárgy.