Lyukas Mokaszin és a legenda

A domb leküzdése semmi gondot nem okozott Lyukas Mokaszinnak, azonban, amit a domb túl oldalán látott, azt még legmerészebb álmaiban sem hitte volna.

Mindenki a reggeli énekes önajnározások után, mindig énekelt egy törzsi legendáról, melyben az okiteminebo indiánok egy titkos tárgy segítségével óriási hatalomra tesznek szert, így a legerősebb törzsé vállnak közel s távol. 

Mindenki által énekelt legenda eképpen szól

Egy nap, a sivatag homokjába eljő egy hód,

ki felköt a fára egy bölényt a szarvánál fogva,

majd körbe ugrálja azt énekelve és táncolva.

A kis hód egy térképet ad a nagyobbnak,

eme tárgy felemeli a törzset

miközben a bölény párszor körbe lengi a törzset.

Nos, amint az a dalból kiderült, Lyukas Mokaszin látta, amint a kicsiny hód felkötözi a fára a közel 10 okiteminebo indián súlyú bölényt, majd énekel, táncol és egy tárgyat kötöz a nyakára. Miután eltűnt a kis hódocska, Lyukas Mokaszin a tomporára huppant és csak nézte, nézte az immár a nap sugarai által körbe táncolt, forgó bölényt.

Hitt is a szemének meg nem is. Hitt a legendában, hisz Mindenkiben is hitt, de valahogy mégis hihetetlen dolognak tűnt az egész.

A bölény végülis már a fán volt az oly sokszor hallott dal szerinti csomaggal együtt. Nem volt mit tenni, így elindult a himbálózó vad felé. Botladozva, lélegzet visszafojtva haladt lefelé a dombról és szemével egyre csak a bivalyerős, azaz bölényerős hódot kutatta, de sem a hód, sem pedig más nem volt a környéken, csak a fán lógó bölény.

Az utolsó pár lépést határozott léptekkel tette meg, immáron lyukas mokaszinjában. Amikor odaért, finoman leszedte a becsomagolt és meglepődve tapasztalta, hogy az ősi ereklye már az övé, még pedig harc és vér nélkül. Gondolkozott, hogy levágja-e az állatot a fáról, de végül úgy döntött, hogy nincs az a szellem, ami rá tudná venni erre a lépésre.

Lyukas Mokaszin úton a tábor felé

Az első pár métert hátrálva tette meg, aminek meg is volt az eredménye, felbukott a legelső kőben. Gyorsan felugrott, majd örömmel nyugtázta, hogy sem neki, sem pedig a szellemek ajándékának nem lett komolyabb baja. Amint két nyíllövésnyi és egy fél gyerek hossznyi távolságra eltávolodott, megfordult és őrült rohanásba kezdett. A dombtetőről visszapillantott, de már nem látta a fán lógó bölényt. Az a tény, hogy az eddigi oly békésen himbálózó állat eltűnt, még gyorsabb futásra késztette Lyukas Mokaszint, így már nemcsak a szél miatt porzott az út. Úgy tervezte, hogy megállás nélkül fut, így akár az est beállta előtt visszaérhet a táborba és átadhatja a Kihósze szellem ereklyéét.


Kihósze ettől a naptól lett a törzsünk, azaz okiteminebo indiánok védelmező szelleme. Nevét a KIcsiny HÓdocska SZElleme elnevezésből készítette Mindenki.

Az okiteminebo táborban

A gázlót rekordidő alatt érte és állítása szerint még a sólymok sem zaklatták. Az is igaz, hogy nem is láthatott semmit, mert mire elérte a sólymok vidékét az est mér rég belepte a területet.

Jól emlékszem arra az estére, amikor törzsünk élete egy csapásra megváltozott. Azt vettem észre, hogy Lyukas Mokaszin úgy robog el mellettem, mint egy húst lopott kutya, akit asszonyaink trappolva kergetnek. Szó nélkül beugrott Mindenki sátrába és órákig nem hallottunk felőlük semmit, mindössze pár hangfoszlány szűrődött ki a tipiből.

A törzs apraja nagyja a sátor köré telepedett, így az ellenséges törzsnek újra lehetősége nyílt arra, hogy megszabadítson minket pár lovunktól. Persze az a pár ló, amit elvittek, nem ért fel azzal, amit Lyukas Mokaszin hozott azon az este.

Körül-belül két-három Mindenki ének idejét kellett kivárnunk, amikor is Mindenki és Lyukas Mokaszin diadalittas képpel lépett ki a sátorból. Ezek után elmesélte Mindenki - persze énekelve - az egész történetet, majd elénekelte hős költeményeit és a legenda dalát is. Lyukas Mokaszin kapva kapott ezen az alkalmon és előkapta furulyáját, amin követte a főnök dalát. Ha nem Mindenki énekelt volna, akkor Lyukas Mokaszin már biztos, hogy a tó halait ijesztgette volna helyettünk.

Mikor minden éneket meghallgattunk, lovainkat ellopták, Mindenki elővette a Lyukas Mokaszin által hozott csomagot, kibontotta és felmutatta a Kihósze ajándékát.

Kihósze ajándéka nem volt más, mint egy ismeretlen tárgy.

Lyukas Mokaszin és a domb túloldala

Lyukas Mokaszin csak futott és futott. Sziklás, köves dombokra fel és le, kisebb erdőkbe rohant be, majd lápból jött ki és csak futott tovább a … Várjunk csak egy kicsit, itt valamire rosszul emlékszem, mert az erdőbe való befutás után, az erdő másik végén kellett volna kijönnie, nem pedig egy lápból. A másik lehetőség, hogy mégsem emlékszem rosszul, csak Lyukas Mokaszin mesélte így el a történetét. Végülis mindegy, de szerettem volna történet hű maradni. No mindegy, Lyukas Mokaszin tehát úúúúúgy futott, hogy nyomában csak porzott az út az erős széltől.

Az esti szél és a sötétség megállásra késztette Lyukas Mokaszint, aki úgy döntött, hogy itt az ideje a pihenésnek. Mivel jó nyomkövető volt, így kiválasztotta a legmegfelelőbb helyet a táborverésre.  Elővette a tojásait, no nem azokat, amikre a kedves olvasó gondol, hanem amit az út során kobozott el egy madárpártól. Tüzet rakott, megsütötte és álomra hajtotta a fejét.

Az este különösebb bonyodalmak nélkül telt el. Semmi és senki nem zavarta Lyukas Mokaszin álmát. A reggeli nap sugarai már ébren találták Lyukas Mokaszint. Még napfelkelte előtt felkelt megreggelizett a környéken található piros és kék bogyókból, majd összeszedte motyóját és elindult, hogy meghódítsa az útjában álló dombot.

A domb leküzdése semmi gondot nem okozott Lyukas Mokaszinnak, azonban, amit a domb túl oldalán látott, azt még álmaiban legmerészebb álmaiban sem hitte volna.

Lyukas Mokaszin és az ismeretlen tárgy I.

45 holdtöltével ezelőtt pénteken, mikor a nap az ég legmagasabb pontján ragyogott Mindenki elküldte Lyukas Mokaszint délre, hogy ellenőrizze a bölények vándorlását. Lassan kezdtünk kifogyni a húskészletekből és szükségünk volt némi utánpótlásra még a tél beállta előtt. Lyukas Mokaszin volt a törzsünk felderítője, ezért ő volt erre a legalkalmasabb jelölt, hisz Lassú Észt mégsem küldhette el főnökünk, hisz így is nehezen talált ki a táborból, pedig sátrát a bejáratra építette. Lyukas Mokaszin onnan kapta nevét, hogy az állandó rohangálástól mindig kikopott a mokaszinja, így asszonyának és fele lányának mindig újat kellett varrniuk. Az elejtett bölénybőr fele Lyukas Mokaszin lábbelijeire ment rá..

Lyukas Mokaszin körül-belül két, félember magas kisgyermek méretű volt, és súlya egy megtermett farkasával vetekedett. Hosszú fekete haja volt, mely jellemző minden más indiánra is, így a hajzuhatagával nem lógott ki a törzs többi tagja közül. Mindegyik vádlijára kést kötözött, vitte fafurulyáját, amivel inkább ijesztgetett, mintsem, hogy zenélt volna, valamint nála volt leghűségesebb fegyvere, az íja is. Ezt a hátára tette felajzva. Hosszú, barna, kicsit nagy inge, csak úgy lobogott a szélben, miközben szélsebesen távolodott a tábortól és az integető Lassú Észtől, aki végre megtalálta azt a baromi nagy lyukat, amit a többiek vágtak a sátrán.

Így indult, ez a kellemesnek induló nap, mely olyan volt a delelő nap és az este közepéig, mint a többi, szokványos rohangálós nap Lyukas Mokaszin számára.

Lyukas Mokaszin sokat rohant a Morcos partja mellett a jól ismert gázló felé, hisz át kellett vágni a folyón, hogy elérje a déli legelőket. Útközben az erjedt gyümölcsöktől kótyagos sólymok megpróbálták megdobálni, megcsipkedni, de minden gaz próbálkozásuk ellenére Lyukas Mokaszint nem sikerült megsebezniük. A sólymok fának ütközés, köveknek csapódás, összeütközés és egyéb félre sikerült manőverek miatt, kisebb sérüléseket szenvedtek, de részeges állapotuk miatt, nem sokat éreztek belőle. Talán majd holnap.. A sólymok párszáz méteres „öldöklő” küzdelem után feladták és innentől már sima út vezetett a gázlóig.

Az okiteminebo indiánok

Az okiteminebo indiánok közé tartozom, a nevem még nem fedem fel., egyelőre maradjon titokban. A Morcos folyó melletti táborban születtem, mely elég közel van a sziú és a kiowa törzsek területeihez, így mindennaposak az összetűzések és a kisebb harcok. Ezeket nem kell olyan komolyan venni, bár a sápadtarcúak szemében ezek véresen komoly harcokat jelentenek, de egy indián számára olyan fontosak, mint a fehéreknek a tüzes víz.  Nem mindig nyerünk, sőt, ha egészen őszinte akarok lenni, akkor eddig még soha nem nyertünk semmit, de erről később.

Mint már említettem a falunk a Morcos folyó, azon belül is a Morcos folyó északi ága mellett van. Ennek külön még nincs neve, mert nem volt időnk még elnevezni, de dolgozunk az ügyön. A táborunk körül-belül 25-30 tipiből áll, mely nem tartozik sem a kisebb, sem pedig a nagyobb falvak közé. 

A folyót kisebb dombok és fák rejtik el a kíváncsi szemek elől, így aki nem tudja, hogy a dombon túl egy folyó van, az soha nem találja meg, hacsak nem kérdez meg valakit, aki járatos a környéken, mert akkor elég hamar rátalál a Morcosra. A domb lankás lejtőit vörös homok borítja, amit nem mi szórtunk oda, hanem már itt volt. Ha rajunk múlt volt, valószínűleg kék színűt vettünk volna, de mivel nem mi felelünk a színekért, ezért elfogadjuk azt, ami van. Ezt a homokos földet foltokban zöld fű és kisebb bokrok tarkítják egy-egy odaszórt kődarabbal egyetemben. A dombtetőn örökzöld fák vannak, melyek csúcsainál a sólymok birodalma kezdődik. A hiedelmek szerint sólymok őrzik a folyót és a környező élőlényeket, legyen az ember vagy állat. Több olyan esetet láttak öregjeink, amikor a sólymok a halászokat megkergetve elvették a halakat és visszadobálták a folyóba. Ám a sólymok nem csak a halászokat, hanem olykor a halakat is megkergették és kidobálták őket a folyóból. Ezekről a furcsa lényekről majd még később szintén írni fogok.

A folyóhoz közeledve az egyre sűrűbb növényzet veszi át az uralmat a vörös szőnyeg felett. Az örökzöldek mellett már megjelennek az évszakok fái, melyek a tél beállta előtt ledobják ruháikat és mély álomba szenderülnek. 

A Morcos folyó északi ága gyors sodrású, több kisebb zubogó tarkítja, melyek megbontják a víz felszínét és mintákat rajzolnak bele. A folyó bővelkedik halban és vadban, kiket vagy a szomjúság vagy az éhség hoz a partjára. Mindenki csak annyit vesz el a folyótól, amennyi neki és családjának kell vagy amennyit a sólymok hagynak, akik állandóan visszadobálják a halakat a folyóba. 

Az indián tábor

A táborunk egy nagyobb tisztásra épült, melyet egyik oldalról a patak, másik oldalról pedig a fák vesznek körbe. A sátrak közé mindössze egyetlen út vezet az erdőből. Aki belép a kis erdei útról a táborba, az Lassú Ész sátrában találja magát a szó szoros értelmében. Szegény Lassú Észnek senki sem segített a sátor felépítésénél, még tanácsot sem kapott. Egy nap, mikor még nem volt sátra, véletlenül egyedül maradt a táborban, mert el kellett mennünk vadászni és ő valahogy otthon maradt. Mire visszatértünk már összetákolta sátrát, amit annyira sikeresen vitt végbe, hogy alig fértünk be az ösvényen. Míg mi vidáman átmásztunk az ágyán, a holmijain addig ő boldogan köszöntött mindenkit egyesével.

A táborunk tipijei össze-vissza vannak a mezőn, mindenki oda épített fel sátrát ahol talált neki helyet. A karám a bejárattal szembeni oldalon van, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy ellopják lovainkat az ellenséges törzsek és a törzsünk egyik tagja Enyves Kéz. Enyves Kéz is kicsit furcsa, de azért szeretjük. Minden ellopott holmit a sátrában tart, így ha valamit nem találunk és szükségünk lenne rá, átmegyünk hozzá és elkérjük. Azért sem kergetjük el, mert soha nem akar meggazdagodni a lopott holmin, és mindig visszaadja a jogos tulajdonosának. Ez csak akkor probléma, ha az ellenséges törzstől lopunk valamint, mert ha ők kérik nekik is simán visszaadja.

A tábor közepén van törzsfőnökünk, Minden tipije. Nem sokkal nagyobb, mint a mi sátrunk, lényegében csak a festésében tér el a miénktől, de abban nagyon. Más sátrakon törzsi jelek, szimbólumok vannak felpingálva, de az övén nem. Ő saját életét festette fel a születéstől a jelenig. Minden reggel , mikor felkel, magáról énekel pár sort és elkezdi felfesteni a tegnapi eseményeket.

Így néz ki a táborunk pár szóban összefoglalva. A későbbiekben bemutatom a törzsem tagjait, a fontosabb eseményeket és történeteket.